2013. június 3., hétfő

Mátra 115 2013.

Ügetünk Speróval a Hidasi erdészház felé, a saras szekérúton. Valószínű ez lesz a legnedvesebb M115-öm (2010-ben nem voltam). Nagy galibától nem tartok, a tavalyi időben vannak tartalékok, az így is tartható, javítható. Kékesig mindenképp óvatoskodunk, itt csak veszíteni lehet. Kellemesen hűvös a levegő, bőven elférne rajtam egy póló, de a hosszút választottam szahara sapkával. Tegnap szedtem be az utolsó bogyót, még nem biztos, hogy elmúlt a fényérzékenység. Lejtőkön Speró brutál gyors, csak lobogok, de az emelkedőkön szépen hozom magam, diktálom a tempót. A gerincen helyenként pára gomolyog, észak felé felhő üli a völgyeket, csak a magasabb dombok látszanak ki.
Kékesre a tavalyi idővel érünk föl. Feltöltöm a púpot izóval, és nyomás tovább a kellemetlen Sombokor felé. Megbeszéljük, hogy okosan ereszkedünk, itt is csak veszíteni lehet, ennek ellenére próbálom pörgetni a lejtőt, hogy ne szakadjak le nagyon. Eleinte megy, de aztán egyik lépésnél megmozdul a lábam alatt a talaj, én pedig a farcsontommal egy kövön tompítom az esést. Nagyot nyekkenek. Azonnal fölpattanok, de érzem, hogy ez nem fog elmúlni hamar. Leóvakodok a lejtőn, majd lassan gyorsulva futok tovább. Szidom magam, hogy miért vagyok ekkora balfácán és reménykedem, hogy nem ér véget Sasváron a történet. 
A ponton beérem Sperót és megyünk tovább, de már csak követek. Egyszer csak hozzák a lapomat utánam. Köszönet érte! Az ütéstől nyomást érzek hátul, önkéntelenül szorítom a faromat. Egy pisilés is  negyed óra. A csont környéki izmok bedurranhattak (ha vannak ilyenek) és emiatt kissé megváltozott a mozgásom. Elhessegetem a kiszállási gondolatokat, meglátjuk mi lesz, ha nagy a baj, akkor majd jobban fog fájni. 
Lipótoknál Miroslav Štroppal kaptatunk hármasban. Hátranézve fantasztikusak a fények. Foltokban nap világítja meg a terepasztal szerű tájat, a felhőzet fehértől a sötétszürke árnyalatig terjedő bodros káosz. Ha fényképezőgépem nálam lenne, maradnék egy darabig, így csak bent őrzöm meg a képet. 
Galyán nem zavarunk sokáig, a levest szokás szerint a kéjhurok végére időzítjük. Munka után a jutalom. Lefelé rosszabbra számítottam, de a félelem, lassít. Csak nagy erőbedobással dolgozom le a hátrányt. Meddig mehet ez a gumizás? Galyaváron fölfelé kissé húzogatja a görcs a lovaglóizmom. Több ivással korrigálok.
Visszatérve a körről levesezünk és jön egy könnyebb szakasz Mátraszentimréig. Hosszú viszonylag egyenletes lejtők és emelkedők váltják egymást. Eszembe jut, hogy át sem néztem a térképet túra előtt. Szerencsére az emlékek vezetnek. Hatökör uránál érjük utól JB-t.
Már fölfelé is érezhetően gyorsabb Speró, csak úgy tudom tartani, hogy rövideket frissítek. A sárga négyzeten csúszós a talaj, főleg Lajosháza előtt. A kis hídon folyik át a víz, áztatva cipőt, lábat. A ponton gyertyát gyújtunk és dinnyét(!) majszolunk. 
Fölfelé a disznós kertet elhagyva egyre jobban fáj a rázkódástól a farom. Fokozatosan lemaradok. Mátraszentimrén még ott találom Sperót, de mondom neki, hogy menjen, én visszaveszek, mer így a vesztembe rohanok. Átállok survivor üzemmódba, aztán meglátjuk. 
Elnyammogom a levest. Gyomrom vacak, ez szintén az esés következménye. Kb. fele sebességgel indulok tovább. Szorospatakra se nem jobb sem rosszabb állapotban érek. Kapok egy fekete nadálytöves masszírozást (Köszönet érte!) és JB-vel indulok tovább. Kicsit jobban érzem magam. Igyekszem aprókat lépni, akkor természetesebb a mozgásom, viszont emelkedőkön tovább lassulok (főleg a meredekeken). Latolgatom magamban meddig mehetek világosban, Hidegkút a minimum, ott a lámpám, de jó lenne minél tovább.
Ágasvár tetjén beér Rudi és Tinca, illetve találkozom Barta Lacival. A turistaházban nem tudok ellenállni a rizskochnak, fél szeletet befalok. Csörgő-patak egész bővizű, megint áztatom a mamuszt. Kicsit kezd fölázni a talpam. Fallóskútig Rudiék elhúznak, de Keresztesen újra beérem őket JB-vel együtt. Hidegkútig látómezőben maradnak, de én nem akarok keménykedni, csak beérni. 
A visszavett tempónak köszönhetően oldódik a fájdalom, gyomrom megjavul. Levesezek, aztán az irtás túloldalán rutinszerű kullancsellenőrzést tartok. Találok kettő kövéret. Biztonság kedvéért végigsöpröm a lábam, hátha nem látok többet a sártól. Közeleg a Múzsla. Lelkemben sokkal nagyobb a hegy, mint a valóságban. Komótosan fölcammogok, közben enyhe zápor vonul át fölöttem. Mire a csúcson vagyok ismét süt a nap és kissé megkönnyebbülök. Beér Barta Laci. Nagy küzdő, most is összeszedte magát. Lefelé többször le kell hajolni a csipkebokrok elől, nem esik valami jól. Koncsúrokon mesés látvány fogad, a Cserhát felett bújócskázik a felhők között a nap, foltokban aranysárga színnel borítva be a párás tájat. Ha a gépem itt lenne, megint nem szabadulnék egy darabig.
Pesszimista voltam, Szentimrén azt hittem a Diós-patakot már sötétben érem el, de kerek nyolc óra van. Nedvesebbé válik a terep, nemrég eshetett. Cuppogok fölfelé a sáros szekérúton. A mélyebb völgyekben már szürkületi a sötétség, de a ritkább erdőkben és a mezőkön jól lehet látni. 
János-várára keservesen kapaszkodok föl. Visszacsúszásnál fájnak a hirtelen rángatások. Nem lesz ez így, jól, tenni kell valamit. Lesz még pár meredek rész, de egyenlőre a Puskaporos-forrásig megnyugszik a táj, lehet kocogni. A pontig nem veszem elő a lámpát, szürkületben csak zavarna.
Mész-Pest rövid kaptatója ugyanolyan keservesen indul, mint a János-vára. Kínomban fölkapok egy rövid botot és azzal támogatom föl magam. Ezaz, bot kell nekem! Kerítek két alkalmasat és úgy vágok neki a Havas lejtőjének. Javul a mozgásom, jó sebességgel, gondok nélkül érek a csúcsra. Lefelé megint óvatoskodom, de inkább mint egy újabb esés. 
Fajzatpuszta környéke csendes, még a kutyák sem ugatnak a tanyáknál. Megkívánom a zsíros kenyeret szalámival és sajttal, jól csúszik hozzá a paradicsom. Vetek egy pillantást a leírásra, ne bénázzak Tót-hegyesnél, mint tavaly. Utolsó töltés a zsákba, indulhatok a végjátékra. Kávára egyenletes sebességgel érek föl, és késedelem nélkül indulok tovább. Az irtástól meglehetősen sáros és göcsörtös az út, elkelnek a botok. Tót-hegyes környéke idén úgy ki van szalagozva, hogy szánt szándékkal sem tudnék eltévedni.
Tavaly rövidnek tűnt a Világos-hegyig de a göröngyökön most csak gyalogolni tudok, egyre nyúlik a csúcs. Végre valahára emelkedni kezd a terep, kiérek az erdőből és meglátom a sziklákat. András már vár. Körbenézek és látom jön még valaki mögöttem. Ha akarnék se tudnék sietni, ha beér, beér. Letotyogok a hegyről, aztán a dózerre érve visszaadom a természetnek a kölcsön botokat és kocogásra váltok. Innen könnyű a terep, csak be kell csorogni. Valahol félúton ér be a cseh srác, váltunk pár szót és robog tovább. A gyümölcsös végénél még hátranézek, hogy lássam a hegyeket, de észreveszek a távolban egy fénycsóvát is. Ilyen közel a célhoz azért ne előzzön meg még valaki! Ráerősítve futok a célig (18:45). Csak bent derül ki, hogy a cseh srác volt az. Valahol eltévedt.

Végtelen hála a szervezőknek!

Linkek:
További beszámolók
JB beszámolója a terepfutás fórumról (88-as táv)
Mátra115 honlap útvonallal, eredményekkel, képekkel