Alapozás elején 2014. november 15.

Szerintem a november az év egyik, ha nem éppen a leglehangolóbb hónapja. Tipikus már nem (ősz) és még nem (tél) hónap. Egyre rövidülnek a nappalok, egyre hidegebb van és szinte beláthatatlan messzeségben a fordulat. Nem valami biztató… 

Időnként azért erőt vesz magán a természet és bágyadt arccal még mosolyog felénk egy utolsót a nap.

Ez idő tájt futásaim jellege is megváltozik. Véget értek a versenyek (márciusig nem is tervezek semmit). Csökken az intenzitás, figyelmem a technika felé fordul. Végiggondolom ilyenkor mik voltak erősségeim, gyengeségeim, és a jövő évre tervezett kihívások tükrében miben kell feltétlenül fejlődnöm.

Mivel nincs nyomás, hogy a maximumot hozzam ki 1-1 edzésből, lehet lazulni, ismeretlen útvonalakat felfedezni régen jártakat felidézni. Így tettem most is: 

A szombat reggel már az esztergomi vonaton talált, pontosabban a pótló buszon. Piliscsabától az új pálya simasága felnagyítja Dezsőnk elhanyagoltságát. Bizarr hangok jönnek a futómű felől...

Lehet vékonyan öltöztem -gondolom- miközben útnak indulok az állomásról. A borús időben, ha lehet még kopottasabb hatású a város. Igaz ez a piros jelzésre is. Ha nem néztem volna meg előre a térképet, most gondban lennék. 

2007-be jártam utoljára Esztergomban a Sárga70-en. Emlékeim szerint nem volt különösebben szintes a Szentlélekig tartó szakasz, és igazán izgalmas sem (persze akkor éjjel volt és egy fénykört figyelni magunk előtt soha sem nagy élmény), ezért inkább másfél indulok. 

Ráfordulok az első kaptatóra, melyet pincesor szegélyez, aztán egy alig járt mélyútra. Középen szennyes víz csordogál, helyenként szemét és építési törmelék virít, az út végét pedig földhányás torlaszolja el. Jól kezdődik… 

Lekerül rólam a dzseki, mégis egész enyhe az idő. Egy szűk, bodzával szegélyezett ösvény után rendeződik a helyzet. Kiérek a füves-bokros gerincre és kinyílik a táj. Alattam elmarad a város, balról a Duna kísér, előttem a Vaskapu kúpja. Elmellőzök egy jókora magányos sziklát, aztán rövid, de meredek emelkedővel felérek a csúcsra. A szépen rendbe szedett menedékház körül csendes minden. A kilátás korlátozott a pára miatt, egyébként szép lenne, ahogy a Duna a síkságról belép a hegyek közé. Némi keresgélés után megtalálom a piros folytatását. 

Egy hét alatt ledobták lomjukat a fák. Múlt szombaton még abban gyönyörködtem, hogy milyen tarka színekbe öltözött az erdő. Hogy a friss avar, vagy a járatlanság miatt miatt nem látszik az ösvény, az kérdéses. Egy halvány nyomba, meg a nem éppen precíz festésbe kell megbíznom. A törések kijelzését rendszeresen elhanyagolta a készítő, ez pedig egy ilyen kanyargós útnál feltűnően hátrányos. A táj viszont idilli, cipőmben meg gyűlik a mindenféle hívatlan vendég. 

Fári-kútnál átváltok a zöldre, hogy fölkapassak a szemközti Dobogóra. Előkerül 1-2 irányító tábla is, bár az ösvény továbbra is halovány. Felérve a gerincre északnak fordulok a piros kereszten, hamarosan meg is találom a térkép által jelzett szép kilátást a Vaskapu csoportjára. Kissé felgyorsulok a finoman lejtő szekérúton, úgyhogy gyorsan elérem a Savós-kúti-tisztást. 

Becsatlakozik a piros balról a Búbánat-völgy felől egy kissé megtévesztő táblával. Az csak itthon jutott eszembe, hogy ha maradok a piros kereszten és folytatom az utam észak felé, akkor igen szép kilátásom lehetett volna a Hideglelős kereszttől. Így viszont a piros sávon tovább ereszkedek Pilismarót felé. A jelzés továbbra sem a legjobb, időnként elvétem a nyomot. Bitóc-dombon is így járok, a piros lemegy a völgybe, én maradok a gerincen. Nem baj, kárpótol a kilátás. 

Kezd kitisztulni az idő, melengetően süt a nap. Aszfaltozás vár Pilismarótig, meg utána is a Miklós-deák völgyben, de az már nem közút. Meglepően sok autó és busz áll a központban. Azt hittem, Dömösön túl senki nem jön, és mégis. Az itt parkoló emberek viszont másfelé kirándulhattak, mert alig találkozom valakivel.

Ebben a völgyben 2006-ban jártam utoljára, a Magyar Vándor 105-ön, de könnyen idézem fel emlékeim. Az azóta eltelt időben egy kis halastó épült, környezete rendezett, padokkal kiépített. Még egy rövid szakasz az erdészeti úton, aztán letérek a Hirsch-emlék felé. Az avar alatt helyenként sár bújik meg. Ez meg honnan van? 2 hete nem is esett. Somos-árok mellett tekereg a jel, aztán egy hirtelen kanyarral nekivág a domboldalnak. A csúcs előtt már kifejezetten meredek. Gyakorlatilag értelmetlen a futás, de erőltetem kicsit a fejlődés végett. Fentről jó kilátás nyílik északkelet felé, érdemes volt kepeszteni.

Viszonylag keskeny gerincen vezet tovább a jelzés a Felső-Ecset hegyig. Irtás kísér jobbról így szemügyre lehet venni a Maróti-hegyek gerincét. A piros és a zöld sáv találkozása gyöngén van kijelezve. Gyanús a gerinc törése, térkép szerint valahol itt kell leereszkedni, de semmi nem utal rá. Elsőre tovább is megyek a zöldön, aztán mikor megbizonyosodom, hogy rossz az irány visszatérek és némi keresgélés után megtalálom az ösvényt. 

A meredek lejtőt avar borítja, óvatosnak kell lenni a benne megbújó kövek miatt. Feltűnnek Szentkereszt házai, és nemsokára már a kolostorromnál vagyok. Néhány kiránduló télikabátban melengeti magát a napsütésben. Kicsit furcsán néznek rám, hogy ilyen vékonyan öltözve flangálok.

A falu kissé füstös szagú pára alatt éli szombatját. Néhány kutyaugatással odébb már ki is érek és nekivágok a Pilis-nyeregnek. Meredek, de futható a szakasz, viszonylag hamar fölérek. Kinizsin a többség úgy érzi itt, hogy az erdő közepén vagyunk, pedig milyen közel a főút. 

Mielőtt a sárga sávon folytatnám utam, teszek egy kitérőt a Fekete-kő felé. Nem annyira a szint, mint inkább a kilátás miatt. T100 utóbbi két alkalommal ezen a nyomvonalon haladt, de az nem az a fajta kilátás-vadász alkalom, ellenben most! Alig negyed óra múlva visszatérek a nyeregbe és elindulok Klastromnak. Az avar itt is szinte teljesen eltakarja az ösvényt. Egy ízben félre is megyek kissé, elvisz magával egy szekérút. 

A romokhoz terveztem egy zsáktöltést. Szerencsére nyitva van a kút. Jót húzok a vízből, érzem kicsit keveset ittam. Megyek tovább a sárgán, miközben gondolkozom a hogyan továbbon. Eddig 35-nél járok, kb. 55 km-t szeretnék menni. Nincs sok kedvem Vörösváron átvágni a sárgán, kerülhetnék a piroson az Antónia-árok felé. Ha azon megyek föl, akkor viszont kevés lesz a kilométer Nagykovácsiig, Budáig viszont sok. Végül a legegyszerűbb megoldást választva maradok a piroson. Csévi-nyeregig kicsit hosszabb az út, mint vártam, de onnan már rutinosan haladok. Kezdek fáradni, vele párhuzamosan a harci kedvem is elhagy. Ez nem csak vízhiány lehet… Sejtésemet a pár nappal későbbi vérvizsgálat is igazolja.
Elmerülök a tájban, felidézem a két héttel ezelőtti piros élményeit, kissé üresnek hat az út a többiek nélkül, mintha lemaradtam volna valamiről. 

Hanyatlik lefelé a nap, a Hosszú-árok árnyékában már hűvös van. Nagy-Szénáson már úgy vagyok, hogy bőven elég lesz ennyi mára. Nem is erőltetem lefelé a kocogást, végül 6 óránál és 54 km-nél áll meg az óra.

Mért adatok:

Táv: 54,37 km 

Szint: 1979m D+