Kazinczy 200 2015.

Az időjárás? Azon nem múlhat! Rajtam? Rajtam kicsit több. Elég jól kialudtam magam, a teraszon, pedig majdnem éjfél volt, mire a villához értünk. 

Útban Széphalom felé megbeszéljük Speróval, hogy egy kávét mindenképp iszunk, meg aztán valamit jó lenne harapni is. Mondjuk tojást. A presszóban kitalálták gondolatunkat, mert csak rántotta van. 

I. szakasz

A megnyitó utolsó perceit kapjuk el. Extra óvatos kocogásban vágok neki a kirándulásnak. Speró erősebb tempóban kezd, de okosabb vagyok annál, hogy erőlködve követni kezdjem. Maradok a kijelölt pulzus tartományomban. Elkeserítő milyen könnyedén távolodik. Remó csatlakozik jobbról, majd ő is szépen elhúz. Bár érzésre nincs meleg, azért Rudabányácskán bevizezem a sapkám, úgy vágok a Magas-hegynek. A szalagozás kiváló, aszfaltos szakaszokon némi fújás is segít. Az emelkedőn Barta Lacival és Ábrissal ütjük el az időt, majd a kilátónál elbúcsúzunk (00:49).

Zsólyomka-völgyben átmenetileg megelőzöm Remót, akiből már itt szól a zene. A felújítás alatt álló Magyar Kálvária pitty-putty megvan, hamarosan már a drótkötélpálya fogadó állomásánál ügetek. Kovács-villa felé a zöld egész jól ki van tisztítva. Gyors frissítés, izótöltés, mehetünk tovább (01:25).

Valahogy könnyedén és gördülékenyen halad minden, pedig ilyen alacsony tartományt még nem jelöltem ki magamnak. Kíváncsi vagyok, hogy legalább 15 óráig tartani tudom-e? 

A Turistaháznál Molnár Gábor szerint második vagyok. Akkor Remó 2009-et megidézve eltévedt, akkor is így kerültem el.

Fekete-hegyig csendesen peregnek a kilométerek. Néhány irtásról szép kilátás nyílik a környező csúcsokra. Borús az ég, időnként csepereg az eső. A csúcs alatti réten találkozom Speróval. Itt a lehetőség felmérni a hátrányt. Felugrok Anitáékhoz ellenőrzésre (02:57), aztán vissza Mikóháza felé. Épp 10 perc a deficit, ahogy az előnyöm is Tincával és Ábrissal szemben. Még bármi lehet.

Eleinte bedőlt fák és kirándulók, lassítanak a lejtőn, de az erdőbe érve lehet döngetni. Mikóházán nyitva a pont. Töltök izót, meg dobok paradicsomot és uzsgyi. 

A templom melletti boltnál találkozom Wehner Gézával. Megmosom a fejem az utolsó kútnál és átkocogok Alsóregmecre a Kazinczy síremlékhez (03:39). Nem egészen önzetlenül segítek kinyitni a barack konzervet, egyéb most nem kell.

A bocik nem tudják mire vélni érkezésemet és ijedtünkben elállják a villanypásztor kapuját, így kicsit feljebb megcsillogtatom magasugró tudásomat. 2 éve micsoda agyzsibbasztó meleg volt Alsó és Felsőregmec között az aszfalton! Most meg csak úgy suhanok, de nem felejtek el mosdani az utolsó kútnál. A helyieknek illendőképp köszönök, ha már ők is ez tették. Jöhet az első igen rövid susnyás szakasz a templom után. Csak erős gyaloglás lehetséges a magas fűben. Szalagok nélkül nagy bajban lennék. Más támpont híján a domborzatból és később a határkövekből következtetek helyzetemre. 

Terv szerűen Zsírosbányára fogy ki a táskám, csak épp a pont nincs kint még (04:43). Előfordul, szerencsére Kajata nincs messze, csak nem lesz baj. Átvágok a Korom-hegy kellemetlenül köves szakaszán, aztán úttalan utakon utazom. Nem hinném, hogy a Kazinczy mezőnyén kívül más is taposná ezeket az ösvényeket. Kissé érthetetlen, hogy egy jó darabon miért kell a murvás kerékpárúttal párhuzamosan csapatni a zöldben, de hát ki festené ez a jelet át? 

A Kajatai pont kevéssel előttem ért ki (05:40). Szegény Speró itt is hoppon maradt. Nincs bekeverve még az izó, hát megteszem magam, mert én ezzel működöm, meg minimális kajával. Kocogás közben igyekszem bővebben inni, hogy behozzam a kimaradt folyadékmennyiséget. 

Kiérve az erdőből az a szinte már giccses látvány fogad, ami felteszi a koronát erre a szakaszra. Milic-csoport a Füzéri várral, mely szemmel láthatóan alapos felújítás alatt áll. Bár idén a fellegek miatt kissé fakó a kép, de emlékeimmel kiszínezem azt. Füzéren a plébániát csak másodjára találom el, először a látogatóközpontot veszem célba, de öt perc falunézés után még mindig 6:30-as idővel érkezek be.

II. szakasz 

A ponton még elég nagy a fejetlenség. Nehezen sikerül csak érkeztetni és indítani is. Kibányászom a táskám a kupac aljáról, és betárazok a következő szakaszra. Keverek izót sajátból, mert még az sincs, aztán betalicskázok egy banánt és egy alkoholmentes sört. 15:45 magasságában nyakamba kapom lábaimat. 

Kényelmes tempóban slattyogok át Pusztafaluig. Valami vicces kedvű kókler belenyúlt az aszfaltra fújt jelzésekbe, de szerencsére csak kicsit bizonytalanodok el. Elég borult az idő, szürkületiek a fényviszonyok. A visszafogott tempónak köszönhetően nem ártott meg a sör szénsavja, tud dolgozni a gyomrom. Tolvaj hegynél nincsenek pontőrök (07:16), de nem is fontos, csak Eszkárosi útnál lesz szükség pótlásra. 

Tolvaj-hegynek megadom a tiszteletet. Meg úgy általában az egész északi-zöldnek. Ha itt jó állapotban őrzöm meg magam azzal később sokat nyerhetek. A határnyiladék jól járható, ritkán csíp csak a csalán, az eső viszont alaposan rázendített. Molnár Gáborral a Kis-Milic új kilátója alatt találkozom (08:10).

Eléhezés ellen bedobok 5dkg zabszeletet. Ennél az intenzitásnál még jól működik, megemészti gyomrom. Érkezik egy másik kedves kilátópont, a Nyerges-hegy végén, ahonnan jó kilátás nyílik a Mala Marovka és a Drahosi rét felé. Talán idáig esik az eső, de nem biztos. A levelekrúl úgyis tovább csepeg. 

Kissé technikásabb szakasz következik, némi árok mászással, aztán egykedvűen konstatálom, hogy ez Eszkárosi-patak ep. sincs nyitva (08:45). Nem baj, itt csak pecsét lenne a menü. 

Robogok tovább a határkövek mentén. és hamarosan a bájos Drahosi rétet keresztezem. Legjobb évemben eddig jutottam világosban, most meg még bőven van időm lámpaoltásig. Ki kell használni a helyzetet. Nagy-Hrabó emekedője jelentéktelen ebből az irányból, nem úgy az Eszkárosi út felé. Kellemetlen avaros lejtő, nem árt az óvatosság. Előttem egyre csak nő a Szurok-hegy. Érzem, enni kell a ponton, különben kihúzom magam alól a szőnyeget, de az útnál, csak az üres padok és néhány szemeteszsák vár rám (09:30). 

Húha, ennek fele se tréfa! Életbe léptetem a vész forgatókönyvet. Letekerem az intenzitást zsírégetőre és előkapom a zabszelet másik felét. Mászás közben bárhogy számolok az jön ki, nem elég a nálam lévő kaja Füzérig. Izóm fogytán, de Vizet Kékeden tudok tölteni, max. kicsit kiszáradok addig. Keríteni kell boltot, bár fél nyolckor ez nem tűnik egyszerűnek. Mire ezeket végigpörgetem magamban, felérek a tetőre és nekikezdek az ereszkedésnek a sárga háromszögön. Kicsit kapaszkodom a reménybe, hogy várnak a közútnál, de már messziről látszik, hogy sehol senki. Aztán mégis csoda történik, éppen előttem parkol le a pontőri kocsi. Ez tényleg a Hálaisten-tető! 

Segítek kipakolni, és bontok barack befőttet. Nem érdekel, hogy megy az idő, szükségem van ellátmányra. Izó híján bodzaszörpöt töltök, meg három műzlit viszek. Nem sok, de Talán Pányokon már várnak.

Kéked felé maradok takarékon a biztonság kedvéért. Vigyázni kell a rejtett tartalékokra. Izmaim éreztetik velem, hogy némileg elszomjaztam. A falu határában cipőürítés közben beér Tinca (10:33). Ő bátrabban nyomta ezt a szakaszt. Megjegyzem neki, hogy később mehetünk együtt akár, hasonló már a tempónk, aztán kissé elnyúlok az emelkedőn. Kellemes kilátás nyílik a Hernád völgyére, eddig ezt nem állt módomban szemügyre venni. 

Pányok csalódást okoz, sehol egy pont (10:50). Nagyot sóhajtok, előveszek egy műzlit és megyek tovább. A cél az, hogy világosban meglegyen a Pányok-Telkibánya szakasz fele. Világosban nem vészes a susnya még a réten sem és az alattomos gödröket is könnyedén kerülöm ki. Teljes csönd honol, csak néhány szarvas ugrik meg érkeztünkre. Telkibánya simán megvan világosban. Tinca folyamatosan 100-400 méterrel lemaradva követ. A faluban kissé elhúzok, hajt a pontba vetett hit, de újfent csalódnom kell (11:36). Najó. Sétálva bevárom Tincát, közben benyomok egy újabb műzlit. Együtt talán könnyebb lesz. 

Még 15 kili Füzér és van egy műzlim, ezt kell beosztani. Letekert tempóval jövök az Eszkárosi út óta, de érzem, hogy a tartalékokat emészti a rendszer. Ezeket később szándékoztam bevetni, mert nem tudom menet közben újra tölteni őket. 1-2 km-t megtéve az erdőben már annyira sötét van, hogy lámpát kell kapcsolni. Nem túl erős az emelkedő, de a lassú, bottal segített kocogást már erős, bele kell sétálni. Fingból nem lehet menni. Lassacskán átbukunk a gerincen és megkezdjük az ereszkedést Hollóházára. Már a focipályánál hallani a péntek esti mulatozás hangjait. Lent a presszónál villanyprímás húzza a talpalávalót a fiataloknak. Mi eloldalgunk a múzeum felé, de ott csak a csend honol (12:50). 

Egykedvűen megyünk tovább már tényleg a semmiből kell kihúzni. Ennek megfelelően gombaszedő tempóban közelítjük meg a plébániát. 

III. szakasz 

13:28 kellett a féltávhoz, de sok tartalék felemésztődött. Meglepetésünkre Speró bent van. Ellátás nélkül hozta le a legnehezebb szakaszt. Elment a kedve, nem megy tovább. Megpróbáljuk meggyőzni, de hajthatatlan.

Kicsit tovább időzünk a tervezettnél, egy leves, egy tészta, egy alkoholmentes sör a menü. Nem lesz egyszerű felcipelni Bodó rétig, de más esélyünk nincs. Vagy ebből visszanyerjük amit lehet, vagy végleg belassulunk. 

11-kor búcsúzunk a ponttól. Nád Béla megígéri, várni fog ránk Szaláncon. Azt megköszönnénk, Izráig hosszú lenne ellátás nélkül. Nem egyszerű fölfelé. Felül a gyomorszáj tiltakozik, alul a vékonybél. Épp annyira kínozzuk magunkat, hogy ne robbanjunk le. Pulzusom leragadt zsírégetőben, ezt már aligha rugdosom följebb. 

Eszkárosi pataknál (15:08) együtt pecsételünk néhány 2. szakaszt gyűrő sporttárssal. Azért ez simogatja kicsit a lelkünket.

Át a patakon, aztán felkapaszkodunk a súlyosan sérült úton. Mala Marovkából csak annyit látunk, amennyit lámpánk fénye enged. Magam szórakoztatására felelevenítek egy hajnali emlékképet. Az esőtől vizes fű gyorsan eláztatja mindenünk. Hiába cseréltem zoknit és krémeztem, érzem hogy fel fog ázni a talpam. 

Sötétben rettentő unalmas az aszfalt, már alig várom, hogy Szaláncra érjünk (16:20). Nád Béláék ígéretükhöz híven már várnak ránk. Falatozunk rendesen, aztán irány a vár. Hiába cseréltem le pólóm és vettem szélmellényt, induláskor fázok. A várba meglepően gyorsan felérünk, pedig két évvel ezelőttről egy lassú kínlódás képét őriztem. 

Kalsáig igazán könnyű és eseménytelen az út. Legalább haladunk valamelyest. A sárga sem vészes, bár zömmel gyalogos, de ez akkor is így lenne, ha nem dézsmáltam volna meg a tartalékokat.

Izra-tónál (18:23) már árnyalatnyival világosabb az ég, hamarosan hajnalodik. Épp a kitűzött időben érkezünk, de nem tűnik esélyesnek a 30 órán belüli cél.

Sűrű elnézések közepette verjük fel Gyuriékat. Míg kikászálódnak, megkezdjük az étkezést. Óóóó, van kolbász is! Ez annyira elvonja figyelmem, hogy a dinnyéről megfeledkezem.

Nos, akkor jöjjön a “szakasz neve halál”. Elslattyogunk a határig és bevetjük magunkat az árkok közé. Elég száraz a talaj könnyen vesszük az akadályokat. Nyugalmunkból csak egy nagyot horkantó vadkan zökkent ki. Megérkezünk a harmadik mumus, a Nagy-Hársas lábához. Különösebb véráldozat nélkül érünk föl, igaz nem túl vehemens tempóban (19:25). A köves-bérc persze most is lassú, csak elvétve lehet kocogni.

Dávid-Ortásnál már megint működött egy vicces kedvű kókler. Kiszalagozott Kolbása felé. Rendet teszünk amennyire lehet, de nem megnyugtató az eredmény. Legközelebb a Fövenyes-kútnál tevékenykedett a rontó manó, pont ott, ahol a kék háromszög jelzés alig látszik. Sajnos itt már le is szaggatta a szalagot, nem tudunk rendezkedni. Tinca fel is hívja Gézát a hírrel. 

Bába-hegy szép kilátással kedveskedik nekünk, jó kitekintgetni kocogás közben. Amint elérjük a falu határát vörös riasztást kapok. Na, remek. 

Lent a faluban terített asztal vár (21:23). A pontőr járó motorú autóban alussza az igazak álmát. Nem bántjuk, töltekezünk, tépek némi törlőpapírt és csak indulás előtt közvetlen ébresztjük fel.

Vaskapu aljában kiállok a könyvtárba, addig Tinca szépen gyalogol. Előkapva a törlőpapirt veszem észre, hogy oooops! márkájú. Stílszerű :) 

Kicsit erőltetett kocogással érem be Tincát. Búcsútánc az északi zölddel, aztán Vaskapunál egy utolsó isten hozzád (21:53), egy évig nem látjuk egymást. Latolgatjuk, hogy nyolcig beérhetünk-e? Talán-talán, de érzésre nem haladunk a lejtőn. A várban még senki, irány a plébánia. Nagyjából nyolcra érünk be, de még frissíteni kell (22:41). Nincs sok realitása a 30 órának.

IV. szakasz.

Kicsit tovább masszírozzuk magunkat a tervezettnél, csak jó húsz perc után indulunk tovább. Nagyjából 7 óránk óránk van célba érni. Nem túl kecsegtető. Mármint abban az esetben, ha ráfekszünk a 2x:xx órára, mert máskülönben pl. Ráspoly velünk indul útnak, csak épp a 3. körre. Kitartást nekik! Sajog a talpam a felázástól, de könyörtelenül kocogni kell ahol lehet, különben nem haladunk. A faluszéli patakátkelésnél nagy lendülettel ereszkedünk a burkolt mederbe, aztán spontán rongyláb partit tartunk a moszatos burkolaton. 

Füzérkomlóson egy újabb vörös riasztás után kocogva érem be Tincát. A kisvasút nyomvonala sosem leányálom, de most szódával elmegy. Elmorfondírozunk azon egy darabig, hogy a máshol oly intenzív jelzés áthelyezési láz miért nem érintette ezt a szakaszt. Eszményi, ahogy a méteres csalánban élénken feszít a frissen felújított jelzés. Büszkék lehetünk rá.

Bózsváig kb. hatos átlagot hozunk. Ígéretünkhöz képest késve érkezünk a pontra (24:16). Ez kevés lesz. Egyre távolibb az álom. Már minden elindulás nehéz, de talán még kettő lesz belőle. Tinca lendületesen fut le Kishuta felé, én inkább az enyhe emelkedőket bírom jobban, az aszfalton Tinca kezdeményez időnként gyaloglást. Bár egész gyorsan átrágjuk magunkat a hutákon, de fáj is rendesen. Pont nincs, irány Eszkála. Még 30 van hátra. Kell ez, mint a verés 

Lihegek felfelé, mintha bőven anaerob tartományban nyomnám, pedig a pulzus már az aerob alját sem közelíti. Hiába, jelzi a szervezet, ha fáradt. Tinca vezet a házig, onnan én Hotykáig. Kezdünk szétcsúszni: szórjuk ki az ablakon az értékes perceket. Zsidó rét előtt hirtelen megtorpanok. Egy csíkos malac szaglászik az út szélén. Tapsolunk és kurjantunk. Balról mozog a gezemicés, de a kis röfi jobbra iszkolt. Jaj, te együgyű! Eloldalgunk a mozgó gezemicés mellett és újra kocogásba váltunk. 

A fáradtság kitölti gondolataimat, de egy pillanatra legalább beférkőzik a rét látványa. Megkapó. Még egy kis utazás a gerincen, aztán ereszkedés Hotykára a gatyába rázott ösvényen. Ebédre harangoznak a faluban (27:05).

Erős koncentrációt igényel, hogy eldöntsem mit fogyasztok. Találgatjuk, hogy Ábris bedarál-e minket. Ha gyorsabb, nem tudunk ritmust váltani. 

Gyalog indulok Tinca lemarad cipőt üríteni. Csak nehezen ér be, pedig már valami förtelmes stílusban közlekedem. Emelkedőn derekam behajlítva tolom magam botjaimmal. Tűz a nap, de délről viharfelhők ülik az eget. Rabul ejt minket a mélypont. Gyakorlatilag kirándulunk a Tengerszemig (28:08).

A kirándulók között keressük kicsit a pontot, de nincs, elindulunk hát lefelé. Ez már terror a talpaimnak. Felfelé még rendben, na de le! A Rákóczi fáig a kaleidoszkóp piroson megyünk. Itt állandóan változik a táj arca, de nincs két azonos év. Most is pingáltak valamit a jeleken, meg szétvertek néhány erdőrészletet, de legalább a rizsföldön nincs víz. Pont sincs a fánál (28:53), de nem is baj, tudjuk az utat. 6.5-ös átlag kellene. Tinca szerint esélytelen, két éve szinte végig futva csináltak csak ilyet. Engem nem érdekel, megyek ahogy a rendszer engedi. Feltűnően hamar elérkezik a Bányi-nyerget előjelző fiatalos. Tinca megjegyzi, hogy 30 percünk van 30 óráig, és 3,5 km. Kár, hogy 170m szint a Nagy-Nyugibogyó nyereg. Azért ne hagyjuk annyiban! Szemmel láthatólag ő is így érez és toljuk neki felfelé. 45”-kor megpillantom a nyerget jelző információs táblát. Elkap az izgalom. 1,2 km-re van negyed óránk. Nekiveselkedünk a lejtőnek. Hogy honnan jött ki belőlünk ez a sebesség nem tudom, de a köves részen már tudjuk, hogy beérünk. Végül 29:53-nál áll meg az óra. Köszönöm, csak  egy széket kérnék...

Linkek:

A túra honlapja

Kiírás a TTT-n